Pont, amikor elhatározásom beért, miszerint ezentúl írni fogok az előadásokról, amiket látok, olvastam egy kritikát erről a darabról. Írója végtelen rajongását annyira cizellált, nyakatekert mondatokban fogalmazta meg, hogy teljesen elbizonytalanodtam: mégis mit akarok, én ilyenre sohasem leszek képes.
Ezek után kicsikét félve is mentem a Bárkába. Mi van, ha a darab olyan, hogy csak így lehet róla írni? Ebben az esetben, biztos, hogy nem fog tetszeni. Szerencsére túlzottnak bizonyult az aggodalmam.
A harminchárom változat, harminchárom jelentet takar. A színpad felett egy táblán folyamatosan jelezték, hogy éppen melyiknél tartunk, így végig lehetett követni, hogy mennyi telt el és, hogy még mennyi van hátra az előadásból. Utóbbi a végén, a tapsnál nagyban megkönnyítette a nézők dolgát. Nekem ez mindig nagy dilemmát jelent: mikor tapsoljak? Igazából szerintem darabja válogatja, hogy a végét követően mikor illendő elkezdeni tapsolni, hisz, egy drámai darabnál sokkal nagyobb hatásszünetre van szükség, mint például egy önfeledten nevettető vígjáték esetében. Az emberek társas lények, emiatt sok mindent együtt szeretnek csinálni - így a tapsolást is. Érdekes dolog figyelni a tapsolás dinamikáját. Sokszor nagyon nehezen kezdik el a nézők, olykor van, hogy már a színészeknek kell úgymond kiprovokálniuk azzal, hogy kiállnak a színpad szélére, jelezve, most már tényleg vége. Máskor meg van egy-egy véleményvezér, akik amint úgy ítélik meg, hogy vége van a darabnak, egyből elkezdenek tapsolni, a többiek meg kapnak az alkalmon, hogy valaki döntött helyettük és követik őket. A vastapsot nagyon nem szeretem, ilyenkor mindig igyekszek valami teljesen más ütemet felvenni, valahogy nem érzem őszinte tetszésnyilvánításnak. Amit viszont szeretek, de idehaza nem nagyon „szokás”, az a tapson kívüli bármilyen más véleménynyilvánítás. Például a brávózás, az állva tapsolás, a fütyülés, az éljenzés. Ezek nekem sokkal őszintébbnek hatnak, de általában csak akkor tapasztalhatjuk, amikor több külföldi is helyet foglal a nézőtéren.
A nagy tapskitérő után most már visszatérek a darabra. A központi elem végig a koponya. Nem is csoda az a kaland után, ahogyan újra a zeneszerző többi földi maradványa mellé került. Haydn koponyáját, a temetést követően, azért lopták ki a sírjából, hogy azon vizsgálatokat végezve bizonyíthassák azt a hipotézist, miszerint a zsenik koponyája eltérő a többi „normál halandóétól”. Ez lehetőséget adott arra, hogy sok, számomra kedves matematikai vonatkozást csempésszenek az előadásba.
Korábban nem sokat tudtam Haydn-ről. Most betekintést nyerhettem élete főbb mozzanataiba. A kalauz szerepét a mesélő (Ilyés Róbert), egy angyal töltötte be. Mellette a zeneszerző édesanyának (Lázár Kati ) valamint magának Haydn-nek (Benedek Miklós) is sok kijutott az események elbeszéléséből. Haydn-nek nem volt túl mozgalmas élete. A sors fintora viszont, hogy ezt kompenzálta a már említett halála utáni mizériával.
A barokk palotát idéző díszlet monumentalitásával, de emellett egyszerűségével is uralta a színpadot. Érdekessége, hogy 15 ajtót rejt magában, ahol a színészek ki-be járhatnak a térben. A térben, ahol a zenészek elhelyezését is igen jól megoldották: előttük a falat átsejlő drapériával helyettesítették, így nem csak zenéjük, de ők maguk is folyamatosan jelen voltak, meg nem is. Az élő zene szükségességét a darabban a feldolgozott téma magától értetődő módon adta.
Nagy alakításokat nem láttam. Viszont ezt nem a színészeknek, inkább az írónak kell felrónunk. Be kell látnunk, hogy ez az előadás a szereplőktől nem követel meg nagy színészi teljesítményt. Ettől függetlenül engem meglepett, hogy a nézőtér körülbelül egyharmada üres volt. Ezt talán magyarázza az, hogy a darab bemutatója már több, mint egy éve volt azóta szerepel a Bárka repertoárján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése