Izgalmas projektbe csöppent a Szépművészeti Múzeum. A történet egészen 2009-ig nyúlik vissza, amikor az osztrák wenn es soweit ist (magyar fordításban:
ha eljött az ideje) társulat a bécsi Kunsthistorisches Museumban debütáló Ganymed Bording című darabjának, annak sikerein felbuzdulva európai turnét álmodott. Az azóta már több díjjal is jutalmazott és
jelenleg Budapesten állomásozó Ganymed Goes Europe ennek eredményeként született. Az este folyamán tizenkét színész ad elő tizenkét festményhez írt tizenkét történetet, maguk, a képek társaságában.
A projekt koncepciója, hogy Wrocław, Budapest és Bécs egy-egy múzeumának bizonyos képzőművészeti alkotásait kiválasztva felkértek lengyel, magyar és osztrák szerzőket, írjanak a képek inspirálta, rövid szövegeket, majd az így készült kortárs műveket színművészek tolmácsolják a közönség felé az adott képek előtt bemutatott, újra és újra ismételt pár perces előadásaikban. Szép példája ez mind a különböző művészeti ágak közötti, mind a nemzetközi együttműködéseknek.
Az darabnak nincsen egy előre meghatározott sorrendisége, a színészek a múzeum termeiben szétszórtan elhelyezkedő festmények előtt várakoznak, hogy összegyűljön körülöttük a nézők egy nagyobb csoportja - ha mégsem erre, akkor nem tudni pontosan, hogy mi a
jel -, amikor is elkezdik történeteiket. Mindenki azt és annyiszor hallgatja meg, amelyiket és ahányszor szeretné, összesen két kötöttség van: az előadás este hétkor kezdődik és tízig tart.
Biztosan vannak, akiket a Ganymed a Teleki téri piacon
pár évvel ezelőtt bemutatott Életosztás című előadásra fogja emlékeztetni, felépítése ugyanis leginkább ahhoz hasonlítható. Másik közös pontjuk az - bár szerencsére ez sok más esetben is megállja a helyét -, hogy mindkettő jól sikerült darab. Most is érdekes történeteket hallhatunk, exkluzív környezetben és nagyszerű előadásokban. Utóbbiról az ügyesen válogatott színészi gárda gondoskodik, akik közül Kulka János, Hay Anna, Gryllus Dorka és Szikszai Rémusz alakítja a legjobbat. Persze nem lenne fair csak őket kiemelni, hiszen ehhez tehetségükön túl hozzájárulnak az előadott művek is, esetükben ez Esterházy Péter: A hirtelen barátság, Thomas Glavinic: Mezítelenül, Darvas László: A bika farka és Dragomán György: Adrenalin című írását jelenti. Van pár kevésbé magával ragadó, így a figyelemhez erősebb koncentrációt igénylő írás is, amiben az sem segít, hogy az idő-történet optimalizálás miatt a darab alatt az átlagosnál többször pillantunk óránkra, miközben azt fontolgatjuk, hogy melyik kép legyen a következő állomás. Néhány előadásnál pedig a másik, túl közeli helyszín - ehhez jön hozzá, hogy a múzeumi terek tervezésénél sem pont a tökéletes akusztika kialakítására törekedtek - erőteljesebb orgánumú színésze zavarja egy-egy történet hallgatóságát. Azon túl, hogy ezzel megnehezedik az előbbi két kategória közötti besorolás, élvezeti értékük is csökken.
Az imént nem véletlenül került szóba az idő kérdése, mert hiába a rendelkezésre álló három óra és a csak pár perces előadáshosszak, ez mégsem feltétlenül jelenti a sikeres időbeosztást. Pont azért, mert
nincsenek előre meghatározott kezdési időpontok, nem lehet eldönteni, hogy melyik történettel folytatva
jár jobban a néző. A tapasztalatok szerint az a taktika, hogy keressük meg amit épp megnézhetünk az elejétől a végéig, mert az extra bolyongások mellett hosszabb várakozásokat is eredményez, nem vált be maradéktalanul. Ezért, ha mindegyikre csak egyszer vállalkozunk sem biztos, hogy sikerül a tizenkét történetet végighallgatni, de lehet, hogy ez nem is szerepelt a célok között és ugyanúgy szándékos, mint ahogy a közönség háromnegyed tízes kiterelése a múzeum termeiből. Mégis mindkettő csalódásra adhat okot, pláne úgy, hogy az utóbbi nélkül az első kiküszöbölhető lenne. Szóval, amikor fél tíz után egy kicsivel a hangszórókból megszólal, hogy
az utolsó előadások kezdődnek, azt jobb, ha mindenki komolyan is veszi.
Persze azért ennyire nem borús a helyzet, sőt! A fenti hiányosságok ellenére a projekt egy remek ötleten alapuló és tehetséges emberek bevonásával készített produkciót eredményezett. A darab térhasználatára jellemző, mert mindenki maga dönti el, hogy hol foglal helyet, hogy általa elmosódnak a határok néző- és előadótér között. A színész és néző között ezzel akár karnyújtásnyira csökkenő távolság különleges élményt nyújt hallgatónak és előadónak egyaránt, közöttük akaratlanul is megindul egy interakció. A történetek előadásmódja hallgatóságukban régi idők mesemondóit idézheti, az előadók is ugyanúgy körbeülhetőek, mint egykoron a regések. De nem szükséges ennyire távoli hasonlathoz visszanyúlni, elég csak mindenkinek saját gyerekkora esti meseolvasásainak emlékéhez, ahol a mesék illusztrációiként most egy-egy festmény szolgál. A mesés hangulatot tovább erősítik a kosztümök, a színészek pont úgy néznek ki, mintha csak a görög mitológia egyik (Ganümédészi) történetéből léptek volna ki.
Viszont ahogy az a Szépművészeti
oldalán olvasható, azoknak a meserajongóknak, akik ezek után megnéznék a darabot, de még nincs jegyük rá rossz hír, hogy a fokozott érdeklődésnek köszönhetően
sajnos egyik budapesti előadásra sem lehet már kapni. Ha valaki mégsem szeretne lemaradni az élményről, az Ganümédészhez hasonlóan nyakába veheti Európát és tavasszal megtekintheti a
Bécsbe készült verziót.
